Elérhetőségek: Hídvégi István: +36 20 9-816-618 Email: tandem@hidvegi.hu web: www.hidvegi.hu A tandemugrás ára: 29 ezer forint + 10 ezer ft, ha egy kamerás is ugrik a tandempárossal

Az ejtőernyős ugrás nem olyasmi, amit az ember csak úgy minden előképzettség nélkül kipróbálhat. A tandemugrást azoknak találták ki, akiknek nincs idejük egy ejtőernyős tanfolyamra, vagy egyszerűen még nem döntötték el, be akarnak-e fizetni rá.

Az extrem.hu vakmerő újságírójának Hídvégi Istvánt, az egyik legismertebb magyar tandemmestert ajánlották tandempilótának, aki mögött már több, mint 3000 ugrás van, mondván, hogy a "Párducra" rá merik bízni.

Bár az ugrás maga kb. 5 perc, plusz a kisgép típusától függően kb. 10-20 perc kell a 4000 méteres magasság eléréséhez, a kalandra így is legalább egy fél napot rá kell áldozni. Hogy miért is?

Reggel a város még ködben, a Gellért-hegy alig látszik, de a város fölött már kék az ég

Az eget kémlelve:

Reggel felkelés után az első lépések az ablakhoz vezetnek, ahol az ember amatőr meteorológussá avanzsálva megpróbálja eldönteni, hogy elég tiszta-e az ég. Ha túl alacsonyan helyezkednek el a felhők, akkor hiába spannolja magát az ember, az ugrás kútba esik. Ha felhőtlen az ég, akkor a konyhát messziről elkerülve megpróbálja sportosba vágni magát és egy ugrásra alkalmas cipőt keresni.
(A magassarkú csak akkor ajánlott, ha az utas mezőgazdasági melléktevékenységként fel akarja szántani a leérkezési területet.) Az evés pedig azért kerülendő, mert ugye az ember nem akarja lehányni sem magát sem az oktatóját lefele zuhanván.

A mi esetünkben a Budaörsi Repülőtér volt a tett színhelye. Az odaúton az ember ráér többször is elgondolkodni azon, hogy vajon jó ötlet-e önszántából kiugrani egy száguldó repülőből. Jobb hamarabb túl lenni a kalandon felkiáltással aztán vesz az ember egy mély levegőt, és belevág.

A Budaörsi Reptér nem egy JFK, de van valami hangulatos a málló vakolatban és a szocreál enteriőrben. Minél többen várnak a reptér füvén az ugrásra, annál jobb, legalább van az embernek ideje akklimatizálódni, és kérdezősködni. A tandemugráshoz nem kell előzetes orvosi vizsgálat, mindössze egy negyed órás oktatáson kell részt venni, ahol nagyvonalakban elmagyarázzák, hogy mit is kell csinálni ugrás közben.

Elméletben könnyű:

A földről ennyi látszott a tandemből

Mivel nem akartam leégni, görcsösen próbáltam megjegyezni, hogy az ugrás után először be kell akasztanom a kezeimet a hevederbe a melleim előtt, és homorítanom kell – ilyenkor az ember vízszintesen zuhan kb. 1 percig. Egy rántás jelzi majd, amikor a tandempilóta kiengedi az ernyőt, no meg persze a látványos lassulás. Amikor a pilóta megkopogtatja a vállamat, az azt jelenti, hogy a kezeimet szabadon mozgathatom, széttárhatom – „repülhetek”. A következő jelzésnél a pilóta előrenyújtja a lábait, nekem pedig rá kell állnom a lábaira és föl kell húznom magam. Ilyenkor meglazítja a hevedert. A földetérés előtt pedig arra kell ügyelnem, hogy térdben behajlítva felhúzzam a lábaimat, mintha egy kisszéken ülnék, hogy ne zavarjam a pilótát a leszállásban. Legalábbis ez volt az elmélet. Ezeket az utasításokat ismételgettem magamban, amíg nem szóltak, hogy ideje beöltözni.

Az extrem.hu riportere és a Párduc

Ha már a ruházatnál tartunk: Nagy örömmel konstatáltam, hogy a vadvízen használt neoprén ruhához képest egészen felhasználóbarát az ugróruha – ennek is van egyik kis űrhajós beütése, de legalább kényelmes. A kezeslábas mellett a menetfelszereléshez tartozik még egy sisak és egy szemüveg is, amelyre igen nagy szükség van, amikor zuhanás közben 200 km/h-val tódul az ember arcába a légkör. Mivel az utast és az oktatót összetartó heveder mérete univerzális, így ezen sokat variálni nem lehet. Ebből adódik az is, hogy 150 cm-es magasság alatti utasokat nem szállítanak.

Innentől aztán felgyorsultak az események, és visszakozni már csak a leégés terhe mellett lehet. Először beül az ember a kisgépbe, ekkor már összekötve a tandempilótával. Pszichésen – legalábbis nekem- nagy segítség volt az, hogy István közel két méter, aki apafiguraként tornyosult mögöttem, azt az érzést sugározva, hogy mellette nem lehet bajom. Mivel tandemugráskor az utasnak nincs kontrollja az események fölött, rá kell bíznia magát a tapasztalt pilótára, így fontos, hogy bízzon benne.

Nincs visszaút:

Az a gép vitt fel bennünket

Amikor beszálltunk a gépbe, bekapcsoltam a Polar pulzusmérőmet, hogy megtudjam, nagyobb terhelést jelent-e majd az ugrás, mint amilyet a rafting mért a szívemre. Hogy ez így volt-e, azt itt nézheted meg, a pulzusmérőről készített grafikonon. Felfelé repülve meglepődve tapasztaltam azt a nyugalmat, amit magamon éreztem. A gép ablakából kinézve bárányfelhők fehér vattáján repültünk át, alattunk Budapest, a Dunán ezüstösen csillogott a nap, kell ennél több? Szinte nem is akartam kiszállni a gépből. Felfelé István úgy 2 percenként kérdezgette, hogy minden rendben van-e. Rendben volt. Amikor a magunkkal vitt videóra rá kellett valamit mondanom „az utókornak”, csak annyit tudtam mondani, hogy nem vagyok normális, amiért engem ilyesmire rá lehet venni.

A kiugrás után

Mi ugrottunk utolsónak. Az egész útban a legszebb az volt, amikor az előttünk ugrók kiugrottak a gépből – 4000 méteren, bele a semmibe, mintha csak a strandon ugranának a medencébe. Ilyenkor az embernek nincs ideje félni, mivel a tandempilóta már ugrik is, és az utas súlyként kénytelen vele menni. Az ugrás utáni első pillanatok voltak a legütősebbek, főleg amikor megpördültünk – háttal a földnek elég ijesztő zuhanni. Ilyenkor ráadásul sikoltozni is illik. Aztán rájöttem, hogy arccal a földnek sem sokkal jobb. Süvített a számba a kb. –20 C fokos levegő, és közben még mosolyognom is kellett a kamerába. Olyan volt, mint amikor az ember fejest ugrik a vízbe és az orrába megy a víz.

A zuhanásban szerintem sok jó nincs. Legfeljebb annyi, hogy rájöttem, hogy nem akarok lezuhanni egy repülőből sem – főleg nem ernyő nélkül. Aztán amikor az ernyő fölénk került, jobb lett a helyzet. Lelassultunk, végre volt időm körülnézni, élvezni a repülést. Az egyedüli zavaró tényező a heveder volt, ami a combbelsőmnél kegyetlenül vágott, és féltem, hogy nem jut elég vér a lábamba. Amikor István szólt, hogy lépjek a lábára, örömmel tettem, legalább addig is lazult a heveder.

Az egyik utas - leérkezés után

Ernyővel kb. 4 percig ereszkedtünk, ebből mintegy 1 percig az én kezemben volt az ernyő kötele. El is gondolkodtam rajta, hogy mi lenne velünk, ha véletlenül kiejteném a kezemből. Végül gond nélkül vissza tudtam adni. István irányba állította az ernyőt, és a repülőtér egyre közeledett. Nekem hirtelen hányingerem lett. Talán a vérnyomásvesztéstől, talán a kanyarodástól szédültem el. Mindenestre a földetéréskor nem sok erő volt a lábaimban. Miután feltápászkodtam, István megkért, hogy megint nyilatkozzak. Ilyenkor nem sok értelmes gondolat hagyja el az ember száját, kicsit meg voltam zakkanva.

Kell pár perc, mire az ember megemészti az élményeket, és esetemben kellett két nap, amíg már nem pattogott tíz percenként a fülem. A kaland slusszpoénjaként pedig kaptam egy emléklapot, amely ország-világ előtt bizonyítja, hogy "sikeresen lehoztam a Párducot 4000 méter magasból, kiugorván egy száguldó repülőgépből".