Közösen a csúcson Forrás: himex.com

Mit csinál az a hegymászó, aki már mindent megmászott, szakmailag elismert, viszont utál szponzorok után kilincselni? Fizetővendégeket gyűjt maga köré, akiket felvisz a csúcsra, közben pedig maga is mászhat. Nem csak az Alpok 3-4000 méteres csúcsaira, hanem az Everest kétszer akkora magasságaiba. Egy idő után akkora volt a forgalom a Himalája leghíresebb csúcsán, hogy a kilencvenes évekre kezdték jak útként emlegetni a felfelé vezető ösvényeket, mondván, hogy nem is olyan nehéz feljutni a világ tetejére. Hogy ez mennyire nincs így, az 1996-ban bebizonyosodott, amikor az everesti főszezonban, egy viharban tizenegyen meghaltak a hegyen, köztük két kereskedelmi társaság vezetői és vendégmászói.

Azóta is folyik a vita arról, hogy szabad-e engedni, hogy „amatőr” mászókat pénzért felvigyenek a Hegyek Anyjához. Persze a pénz nagy úr, az ilyen túrák pedig igencsak jövedelmezőek az utaztatóknak és a serpáknak is, így ilyen cégek azóta is léteznek. Árfekvésükben azonban igencsak nagy különbségek fedezhetők fel. Mi most a legismertebbeket mutatjuk be.

A fizetővendégért mindent?

Forgalmi dugó a világ tetején Forrás: alpineascents.com

A leghíresebb "túráztató" cég a Rob Hall által, 1992-ben alapított új-zélandi Adventure Consultants (AC). Rob Hallt még a konkurencia is a legjobb szervezőként és vezetőként tartotta számon, sokszor jártak át hozzá tanácsért a többiek. Valószínűleg a fizetővendégei által tanúsított elkötelezettsége lett a veszte. 1996. májusában egyik visszatérő vendége, Doug Hansen, akit korábban a csúcs alatt alig száz méterrel fordított vissza, eltökélte, hogy másodjára mindenképpen feljut. Robnak nem volt szíve újra visszafordítani, sőt magára hagyni sem. Ők is a 96-os nagy viharban vesztek oda.

Ennek a tragédiának sem volt azonban elég visszatartó ereje. Az Adventure Consultants nem szűnt meg, sőt egy évvel később nyolc vendéget sikeresen felvittek a csúcsra. Azóta is minden évben vezetnek túrákat a világ tetejére. 2004-ben Guy Cotterrel, a cég igazgatójának vezetésével indulnak neki a nepáli oldalon. Ők 55 ezer dollárt (hozzávetőleg 11 millió forintot) számolnak fel az útért.

Az Adventure Consultants csak a nepáli oldalon dolgozik. Bár a nepáli hatóságok sokkal több pénzt kérnek a mászási engedélyért, a déli oldalhoz nem kell akkora technikai tudás, mint az északi, tibetihez - főleg a felsőbb régiókban. Így ők inkább a drágább, de biztonságosabb útvonalat választják, mondván, hogy “ők nem csak felviszik, de le is hozzák” a vendégeiket. Ennek jegyében maximum kilenc vendégmászót visz fel három vezető, hat-tizenkét serpa segédletével. A csúcsmászás napján egy serpa jut egy vendégmászóra, az alaptáborban pedig egy héttagú orvosi és szakácscsoport segíti az expedíciót. 2004-ben április 6. és május 30. között veszik célba a világ legmagasabb csúcsát. AC arról is híres, hogy az alaptáborban sushit szolgálnak fel a vendégeknek, sőt még gőzölgő kéztörlőt is adnak az étkezéshez.

Határ a csillagos ég

A hármas táborban Forrás: Mountain Madness

Náluk eggyel magasabb árkategóriájú az amerikai Mountain Madness. Az 1994-ben alapított cég vezetője, Scott Fischer ugyanabban a viharban halt meg, mint Rob Hallék. (Az volt Scott második útja a világ tetejére). Scott temperamentuma mellett környezetvédelmi érzékenységéről volt híres, amire azért is szükség volt és van, mivel a mászók számának növekedésével, a hegyen hagyott oxigénpalack hegyek miatt az Everest kezdett szeméttelepre hasonlítani. Ezt a hagyományt a cég ma is folytatja, ugyanis ők sem adták fel. A Mountain Madnessnél is szerveznek 2004-re csúcsmászást, március 26. és május 31. között. Az ő áruk 59 ezer dollár személyenként.

A harmadik ismert és elismert everesti „túráztató“ cég az Alpine Ascents International. Ők is a nepáli oldalon másznak, az ő áruk azonban még magasabb, 65 ezer dollár, vagyis mintegy 13,3 millió forint. 2004-es expedíciót március 29. és május 30. között szervezik. Alpine-ék viszont kiemelik, hogy náluk minden igényt kielégít az ellátás. (Ez remekül hangzik, 5000 méter feletti magasságban azonban a szervezet alig kíván ennivalót.)

Csak sorban - a Khumbu jégesésnél Forrás: Mountain Madness

Hogy miért ilyen drágák ezek a túrák?

A nepáli hatóságok már a kilencvenes években belátták, hogy remek bevételhez juthatnak, méghozzá keményvalutában, ha jól “megsarcolják” a mászócsoportokat. (Nepál turizmusból származó bevételének egyharmadát adja a hegymászás.) 2002-ig 70 ezer dollár volt a díj, függetlenül attól, hogy valaki egyedül vagy akár hat társával mászott. 2002-ben komplikáltabb, de rugalmasabb fizetési rátákat vezettek be. Ezek szerint ha valaki egyedül akar felmászni, a “megszokott” déli úton, akkor 25 ezer dollárt kell leszurkolnia a nepáli kormánynak. A kétszemélyes expedícióknak 40 ezer dollárt, a 3 személyeseknek 48 ezret, a négy személyeseknek 56 ezret, az ötfős csoportoknak 60 ezret, a hattagúaknak 66 ezret, a héttagúaknak pedig 70 ezret kell kifizetniük. E felett, tizenkét főig személyenként 10 ezer dollár a plusz fők rátája.

Vagyis mondjuk egy nyolctagú csoportnál nyolcvanezer dollár jár a nepáli kormánynak. Ezek szerint a déli úton közlekedő túráztató cégeknek befizetett összegből személyenként tízezer dollár jár a kormánynak. Emellett a legnagyobb költséget természetesen a fő hegyi vezető fizetése jelenti (min. 25 ezer dollár expedíciónként, ami persze abban az esetben, ha a fő vezető a cégtulajdonos, a kiadás rovatból a bevételhez vándorol), a nepáli fizetésekhez képest űrfizetés jár a csúcsra mászó serpáknak (akár 5 ezer dollár utanként), fizetni kell a szállításért, a felszerelésért és a többi, és a többi. A Nemzetközi Hegyi Vezetők (IMG) tulajdonosa, Eric Simonson, a National Geographic-on 2003. májusában összeállított egy listát a költségekről. Ez itt olvasható.

Tibet felől olcsóbb, de veszélyesebb

Jóval olcsóbb a tibeti oldalon a mászás, főként azért, mert Tibetben jóval kevesebbet kell befizetni az államkasszába. Ezen az oldalon azonban jóval nehezebb feljutni, így a baleset veszélye is nagyobb. Ezért itt kevesebb cég dolgozik. Az egyik ilyen a Himalayan Experience (Himex), akik 2004. április 1. és június 7. között vágnak neki a 8850 méteres csúcsnak. Áruk a déli oldalénak fele sincs, 35 ezer dollár.

Orosz rulett tízezerért?

Abramov, az oroszok vezetője Forrás: alpindustria.ru

De még hozzájuk képest is bagóért szállítják fel az érdeklődőket az oroszok. Az Alexander Abramov által vezetett Orosz Kaland Csapat által tervezett túrát 10 azaz tízezer dollárért hirdetik. Sőt, ha a vendég nem akar oxigénpalackkal mászni, akkor potom 8848 dollár az ár. (Érdekesség, hogy nem csak az oroszok, de a legtöbb mászó az orosz gyártmányú POISK palackokat használja. Ezek darabja mintegy 250 dollárba kerül, ebből általában hármat használ el egy személy). 2004-es északi (tibeti) oldali expedíciójukra még lehet jelentkezni, április 8. és június 6. között másznak. Az everest10000.com-on olvasható információk szerint ők intézik a formaságokat, biztosítják az utazást Katmandutól a hegyre, a napi háromszori étkezést, sőt a vendég annyi melegvizet kap az alaptáborban, amennyit akar. Ezek szerint nem az utazási vagy a szállásköltségeken spórolnak leginkább, hanem a kísérők számán. Míg például az Adventure Consultants-nál minden vendégre egy serpa jut a csúcsmászáskor, az oroszok összesen két magashegyi serpát visznek az egész expedíció számára. Viszont annak, aki igényli, 6000 dollárért biztosítanak magánserpát.

Csak saját felelősségre

Az orosz hegymászók világhírűek, a tudásukban senki sem kételkedik, ha ennyi pénzért a déli oldalon dolgozó cégek által biztosított luxust nem is lehet elvárni tőlük. Egyet azonban nem szabad elfelejteni. Bár nyilvánvalóan olcsóbb az Everestre feljutni szervezett körülmények között, mint egyedül vagy egy nemzeti csapatban, ahol a szervezés, mentés, felszerelés biztosítás gyötrelmei is a mászókat terhelik, a fizetővendégként való mászásnak is vannak hátulütői. A hegyivezetők elvárják - joggal - hogy odafent vakon kövessék az utasításaikat. Vészhelyzetben azonban ez balul sülhet el. Ha a hegyi vezető odavész, a vendég magára marad, megszokta, hogy nem neki kell dönteni, és ez az életébe kerülhet. Másrészt pedig a halálzónában, az Everest felsőbb részein senkitől, a fizetett vezetőtől sem várható el, hogy feláldozza saját életét az utasok miatt. Ott mindenki elsősorban magára számíthat.

Jól mutatja ezt az 1996-os tragédia is. Néhány hegyi vezető olyanokon is segíteni próbált, akiket már nem lehetett megmenteni, és ők is ott haltak meg. Az ellenpéldát pedig pont egy orosz hegyi vezető, a Mountain Madness-nél Scott Fischer mellett szolgáló Bukrejev szolgáltatja, aki az 1996-os viharban a vendégeket hátrahagyva sietett lefelé, hogy a táborban várja be őket. Ő maga megmenekült, de azzal vádolták, hogy önmagát mentve "rohant le" a veszély elől, annak ellenére, hogy másnap több embert is megmentett. Bizonygatta ő, hogy előreküldték, de nem nagyon hitt neki senki.

(Az 1996-os tragikus eseményekről bővebben Jon Krakauer: Ég és Jég (Into Thin Air) című könyvében olvashattok, ami az Everestről valaha írt egyik legjobb könyv.)